BOAS, Franz

Tarr Dániel
Franz Boas
- Franz Boas -

Word formátumban [« word ]
Boas , Franz szül. 1858. Júl. 9. MindenVesztfália, Poroszország megh. 1942. Dec. 22. New York

XX. század eleji német származású amerikai antropológus, a XX. Században uralkodóvá vált relativista, kultúra-centrikus antropológiai iskola megalapítója. 1899 és 1942 között a New York-i Columbia Egyetemen oktatott, és létrehozta az Egyesült Államok egyik legkiválóbb antropológiai tanszékét. Boas az észak-amerikai indián kultúrák és nyelvek szakembere volt, emellett egy egész szakma lelke, és az amerikai antropológiát fejlesztő tudósok, köztük Ruth Benedict, Margareth Mead, Melville Herskovits és Edward Sapir tanító-mestere.

Boas egy kereskedő fia volt. Gyermekkorában sokat betegeskedett, ezért ideje jó részét olvasással töltötte. Szülei szabadgondolkodó liberálisok voltak, akik kitartottak az 1848-as forradalmak eszményei mellet. Bár zsidó családban született, németek nevelték. Ötéves korától érdekelték a természettudományok - a növénytan, a földrajz, az állattan, a geológia és a csillagászat. A mindeni gimnáziumi évek alatt kezdte élénken foglalkoztatni a kultúrtörténet. Változatos érdeklődésének megfelelő tárgyakat hallgatott Heidelbergben, Bonnban és Kielben. Kielben doktorált fizikából és földrajzból 1881-ben.
Egy év katonaság után Boas Berlinben folytatta tanulmányait, majd 1883-tól egy évet a Baffin-szigeten töltött egy tudományos expedíció tagjaként. Mivel ez idő tájt már főleg a különféle emberi kultúrák foglalkoztatták, 1904-ben a berlini néprajzi múzeumban és a Berlini Egyetem földrajzi tanszékén vállalt munkát. 1886-ban a kwakiutlokat és Brit Kolumbia más törzseit kereste fel. E népek életét tanulmányozta egész életén keresztül. Mikor hazafelé tartott ezután, úgy döntött New Yorkban marad, és a Science című folyóiratnál helyezkedett el mint szerkesztő.
1889-ben kapta első tanári állását az újonnan alapított Clark Egyetemen Worchesterben (Massachusetts). Ezután némi időt töltött Chicagóban, ahol az 1893-as Kolumbusz-kiállítás antropológiai bemutatóinak előkészítésében segédkezett, és a Field Természetrajzi Múzeumban dolgozott. 1896-ban a fizikai antropológia előadója lett. 1899-ben pedig az antropológia professzora a Columbia Egyetemen. 1896-tól 1905-ig az antropológia kurátora a New York-I Természetrajzi Múzeumban. E minőségben rendezte sajtó alá azokat a beszámolókat, melyeket a Szibéria és Észak-Amerika őslakóinak kapcsolatát vizsgáló Jesup-féle észak-csendes-óceáni expedíció adott közre.
Amerikai tartózkodásának kezdetétől fogva ötletekben gazdag és bámulatosan termékeny tudományos tevékenységet fejtett ki. Egyaránt hozzájárult a statisztikai fizikai antropológia, a leíró és elméleti nyelvtudomány, valamint az indián néprajz fejlődéséhez. Több fontos tanulmányt publikált például a folklór és a művészet témakörében. Kutatási eredményei már önmagukban is az antropológia történetének kiemelkedő alakjává tették volna, ám Boas tanárként is óriási hatással volt korára. A századfordulóra Boas az amerikai antropológia vezéralakja lett. 1906-ban, 48 éves korában olyan emlékkönyvvel ajándékozták meg, amilyet rendszerint nyugdíj előtt álló tudósok kapnak a kollegáiktól. A rákövetkező 36 évben Boas munkakedve nem csökkent, tekintélyét és befolyását megőrizte. Megalapította az International Journal of American Linguistics c. folyóiratot, egyike volt az Amerikai Antropológiai Társaság alapító tagjainak, és 1931-ben az Amerikai Egyesület a Tudományos Haladásért elnökévé választották.
1911-ben Boas kiadta a The Mind of Primitive Man című művét, mely a kultúráról és a rasszokról tartott előadásainak anyagából készült. E könyvből a huszas években gyakran idéztek azok, akik szembehelyezkedtek az állítólagos faji különbségekre alapozott új amerikai bevándorlási korlátozásokkal. Az 1930-as években, Németországban a nácik elégetik könyvét és érvénytelenítik Boas doktorátusát, amelyet 1931-ben a Kieli Egyetem ünnepélyesen megerősített. Boas így 1937-ben átdolgozta és kibővítette a kötetet. További fontos munkái még a The Growth of Children (1896), Primitive Art (1927) Anthropology and Modern Life (1928) és a Race, Language and Culture (1940).

Boas munkásságának forradalmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha szemügyre vesszük az emberről alkotott különféle antropológiai vélekedéseket. Az antropológusok - a legkülönböző korokban - egyformán meg voltak győződve arról, hogy az emberiség egyetlen fajból áll. Boas kortársai azonban korántsem mind hittek abban, hogy a különböző rasszokban egyformán jelen van a képesség a kultúra formáinak kifejlesztésére. Részben Boas hatásának köszönhető, hogy ma már szinte egyetemesen elfogadjuk azt a tételt, mely szerint minden olyan, magát fenntartó népességben, amelynek létszáma elegendő ahhoz, hogy az egyéni különbözőségek megfelelő eloszlásban képviselve legyenek, jelen van a képesség a kulturális formák létrehozására. Ma már általánosan elismerjük azt is, hogy a megvalósulás különbségei inkább a történeti-, kulturális-tényezőknek tulajdoníthatók, nem a genetikai tényezőknek.
Természetesen e közös kereten belül számos elképzelés létezik a tulajdonképpeni kulturális teljesítmények megítélésében. Az evolucionista antropológusok azt állítják, hogy néhány nép a “kultúra” magasabb fokára jutott, és így - legalábbis időlegesen - maga mögött hagyta a többit. Meggyőződésük szerint a ‘civilizált’ és ‘primitív’ népek közötti különbségek környezeti, kulturális és történeti különbségekből fakadnak. A kultúra-relativista antropológusok ezzel szemben azt állítják, hogy az evolúcionista felfogás etnocentrikus, azaz ama emberi hajlamból fakad, hogy a magáétól eltérő csoportokat alsóbbrendűnek tekintse. A relativisták úgy vélik, valamennyi fennmaradt népcsoport egyaránt fejlett, csak épp más-más módon. Franz Boas is ezt az utóbbi nézetet vallotta. Hogy álláspontját sikerült uralkodóvá tennie, annál is inkább nagy teljesítmény, mert a XIX. század utolsó harmadában a brit és amerikai antropológusok nem különösen hajlottak e nézet elfogadására.

A Boas által kifejlesztett elméletet kulturális diffuzionizmusnak nevezzük. A diffuzionizmus alapja, hogy a kialakult kulturális jelenségek vizsgálatán keresztül minnél tágabb “kulturális zónákat” különítsen el, s a felállított kulturális komplexumok kölcsönhatásait vizsgálja. Arra törekszik, hogy a kulturális tények eloszlásából és más-más kultúrákban való megjelenéséből ‘történelmi sávokat’ vonatkoztasson el. Egy-egy elkülönült kulturális vonás vagy elem megjelnése egy attól idegen kultúrában egy hajdani - történelmi - kapcsolat bizonyítéka. Egy két idegen kultúrában megjelenő, adott kulturális jelenség pusztán formai hasonlósága elegendő bizonyíték arra, hogy a két kultúra valamikor kapcsolatban állt a múltban. Ez négy premisszát foglal magában: 1) A történelem mint folyamat nem más, mint cserék és átvételek - azaz kulturális egymásrahatások - végnélküli folyamata. 2) A kulturális egymásrahatásokban résztvevő alanyok (a primitívek) gyenge értelmi-innovációs képességekkel bírnak, ezért egymástól veszik át az “ősi elemeket”. 3) Vannak “ősi elemek”, vagyis “őskultúrák”, melyek a kulturális interakció alapját képezik. 4) Nem csak egy “őskultúra” van, hanem több. Kell hogy legyen egy minimális eredeti sokféleség, mert egyébként megszűnik a diffúzió folyamatához szükséges dinamizmus. He minden őskultúra egyforma lett volna, a történelemben nem volnának meg az emberiség fejlődéséhez alapot adó eltérések.
A boasi diffuzionizmus az evolucionista elméletekben gyökerezik és számos elemében osztozik vele, különösen a primitívek gyenge invenciós képességének előítéletében. Ezen kívül - az evolúcionistákhoz hasonlóan - ő is hitt a fejlődés, mint az egyszerűből a bonyolultba való átmenet fogalmában. Továbbá a kultúrát ő is elszigetelhető vonások vagy tárgyak működéseként definiálja. Azonban határozottan tagadja és cáfolja az evolucionista-finalista álláspontot, mely szerint a kulturális stádiumok egy célszerű fejlődésbe illeszkednek. Elméletét a XIX. század második felének német történetföldrajzi munkáira, elsősorban A. Bastian és F. Ratzel életműveire alapozza [Tylor 1988:251].
Boas elmélete a kulturális formák mögött végtelen sokszínűsége mögött rejtőző invariánsokon vagy őselemeken alapszik. Az emberi folyamatokat ezek az invariánsok strukturálják. Természettudósként eredetileg azt feltételezte, hogy létezniük kell egyetemes törvényeknek, amelyek megvilágítanák, miként alakították ki a különböző népek sajátos életformájukat. (Végül azonban arra jutott, hogy a probléma túlságosan összetett, semhogy bármiféle általános megoldást lehetne találni rá.) Az evolucionistákat nem lineáris, progresszív elméletük, hanem kulturális komparatista módszerük miatt támadta. Számára az “ősgondolatok” közötti kapcsolat volt a lényegi kérdés, nem az erre épülő kulturális rendszerek hierarchikus összevetése. Arra kereste a választ, hogy a kutlúrák egyszerre véletlenszerű és sajátságos földrajzi-történelmi útjaiból milyen módon következik az egyedi kultúrákat jellemző változatosság és megfoghatatlan egyediség.

A probléma tehát az ‘ősi kulturális magvak’ megvilágítását lehetővé tevő szigorú módszer kidolgozása volt. Eszk özt kellett találni a variáció és struktúra megkülönböztetéséhez, elfogadva eközben, hogy valamennyi megfigyelhető kultúra cserekapcsolatok és diffúzió eredménye és - Boas felfogása szerint - figyelembe venni, hogy hogy a kulturális elemek egymagukban terjednek. (Későbbi tanítványai, Kroeber és Wissler ezzel szemben azt állították, hogy a kulturális vonások tömbökben vagy kötegekben terjednek.) Ilyen feltételek mellett kell tehát a kapcsolatok egymásra következő rétegeit letisztogatni, és eltávolítani mindazt, amit diffúzió útján szívtak magukba, hogy végül felfedezzük a nem változó “kemény magot”.
Boas felfogása megkívánja az antropológustól, hogy képes legyen a népek történetére kiható összes tényező megértésére. Így ahhoz, hogy valaki kijelenthesse, a kulturális eltérések nem biológiai különbségek eredményei, jártasnak kell lennie a biológia tudományában; ahhoz pedig, hogy lássa az ember és környezete kölcsönös viszonyát, az antropológusnak tisztában kell lennie olyan dolgokkal, mint a migráció, a táplálkozás, a gyermeknevelési szokások és a betegségek, stb., valamint a népek és kulturáik mozgásai és kölcsönhatásai. Az antropológia ily módon holisztikussá és eklektikussá válik, kapcsolatot tart fenn minden olyan tudományággal, amely megvilágíthat egy adott problémát. Úgy tartotta, hogy a kultúra oksági törvényeit felfedezni, nem pedig feltételezni kell.
Boas elméleti fejtegetéseiben a kulturális invariánsok és a történelmi variabilitás közötti megoldhatatlan kapcsolatot próbálta megoldani. Az állandó forma és a változó kulturális értelem kapcsolatának bűvkörében élt. A ‘Népek, Nyelvek, Kultúrák’ című munkájában kifejti, hogy “a kulturális forma (design) elsődleges, a gondolat másodlagos és semmi köze a forma történeti fejlődéséhez.” [1940:555] Mégis ezt a kapcsolatot boncolgatja műveiben. Megpróbálja megvilágítani a kulturális jelenségek formája, funkciója és értelme közti összefuggéseket. A számos elemzésből fakadó következtetése az, hogy a kapcsolat nem egyértelmű és így nem lehet bármiféle általános megoldást találni rá - a kultúrák cseppfolyós, laza és kevéssé integrált egységek. Az egyetlen kapcsolat, melyet megnevez az ‘intézményesedés’; vagyis a nyelvhasználaton alapuló interakció, amikor a formáról az értelemre tevődik át a hangsúly. Egy másik kapcsolat, melyet vizsgál a ‘belenevelődés’ vagy inkulturáció; vagyis a forma szociális továbbadásának jelensége. Szerinte elsősorban ez biztosítja a kultúra koherens és viszonylagos integrált jellegének érvényre jutását.

Boas módszertana eszköz a kulturális vonások közti kapcsolat feltérképezéséhez. Nyitott a kulturalista megközelítések iránt, hisz egy-egy kulturális jelenség státusát annak a - formális, funkcionális vagy szemantikai - nézőpontnak a függvényében szemléli, ahonnan vesszük. Számára az antropológia holisztikussá és eklektikussá kell hogy váljon, azaz kapcsolatot kell kialakítania minden olyan tudományággal, amely megvilágíthat egy adott problémát. Tisztában van a valóság kiragadott szintjeit egyesítő változékony kapcsolattal és a nézőpontbeli különbségek adta újszerű magyarázatok valóság értékével. Így azonban saját módszerének válik áldozatává, hiszen a relativizmus és aspektualizmus módszertani érvényesítése az általános következtetéseket - a kulturális és pszichológiai univerzáliák felállítását - teszi lehetetlenné. Saját módszeréből fakadóan Boasnak le kell mondania az antropológia céljáról. Nem meglepő tehát, ha végül oda érkezik el, hogy a ‘Népek, Nyelvek, Kultúrák’ című munkája végén kijelenti, hogy az antropológus által tanulmányozott jelenségek “annyira egyediek, annyira ki vannak téve a külső véletleneknek, hogy törvények semmiféle együttese nem magyarázhatja őket.” [1940:275]
Boas módszertani szigorúsága jó alapot szolgáltatott a diffuzionista megközelítés szerves tartozékainak és korlátainak felfedésére. Megközelítése teljes egészében az empírikus hasonlóságok tanulmányozásán alapszik. Ez a javasolt módszer lehetetlenné teszi, hogy az álatala felvetett ‘őskultúrákat’ valaha is felderítsék. Ha izolálva vizsgáljuk egy kultúrális jegynek a formáját vagy funkcióját anélkül, hogy szigorúan tartanánk magunkat valamely nézőponthoz, nem tudunk diszciplínát felállítani, hogy megkülönböztessük a homológ és analóg jelenségeket. Továbbá kizárjuk az elemzésből valamely kultúrális jelenség formájának és funkciójának viszonyát, melytől a kérdéses elem annyira sajátságossá válik, hogy nem találunk vele azonosat. Ezért van, hogy Boas követői, bér nem hagyták el az empirizmus talaját, inkább a kulturális jegyek együtteseinek tanulmányozását választották, semmint az elszigetelt kulturális atomokét. Mint azt kulturalista diffuzionista tanítványa, Kroeber is kifejti, a kulturális jegyek többé-kevésbé nagy tömegben, együtt közlekednek, és egyáltalán nem elszigetelt elemekként.

A felsorolt jegyek alapján a diffuzionizmus vagy a hasonlóságok óceánjába vagy az egyéni sajátosságok tengerébe fúl. Vagy minden kulturális elem elterjedhet és minden kombinálható, amit a legtöbb diffuzionista nem fogad el, Boas pedig - aki hangsúlyozza a vizsgált jegy és a befogadó kultúra kompatibilitásának fontosságát - egyáltalán nem. Ez azt jelenti hogy a kultúra valamiképpen rendszer, hiszen nem olvaszt magába akármit; azaz egy kultúra elemeit valamilyen rend törvényei működtetik. Vagy azt kell elfogadnunk, hogy az elemeket csupán a történelmi véletlen kormányozza, ekkor pedig a kultúra fogalma illuzórikus. Ez utóbbi esetben a diffuzionizmus egyfajta céltalan evolucionista, kultúra nélküli pánhistorizmusba torkollik, melynek se stádiumai nincsenek, se valamilyen meghatározott iránya. Ha pedig meg akarja őrizni a kultúra eszméjét, akkor az elemek közti átadás lehetőségének feltétel-vizsgálatát jelentheti csak, melynek következtében történelmi téren sekélyesedik el. Le kell mondania a történelmi törvények felderítésére irányuló mindenfajta szándékkal, s így - saját értelmének felszámolásával - elméletkiegészítőkévé vagy magyarázó segédmechanizmussá valik olyan jelenségek vizsgálatánál, ahol kevés a histográfiai anyag.
Ennek ellen ére Franz Boas tanulmányai az antropológia klasszikus irodalmának részévé váltak. Ő dolgozta ki tudományos módszertan antropológiai felhasználását. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy egy adott kultúrát az összes lehetséges szempont alapján kell elemezni, beleértve annak vallását, művészetét, történelmét és nyelvét, csakúgy mint az adott nép fizikai jellemzőit. Ezzel a tényleges kulturális antropológia megalapítója. Legfontosabb megállapítása, hogy egyetlen igazán homogén, tiszta rassz sem létezik, és egyetlen rassz sem felsőbrendű a másiknál.
Bibliográfia
Goldschmidt, Walter R. (ed.) - The Anthropology of Franz Boas - Essays on on the Centennial of His Birth . [1959]
Helm, June (ed.) - Pioneers of American Anthropology - The Uses of Biography . [1966]
Herskovits, Melville J. - Franz Boas: The Science of Man in the Making . [1953]
Kardiner, Abram & Preble, Edward - The Studied Man . [1961]
Stocking, George W. - Race, Culture and Evolution . [1968]
Boas, Franz - Népek, Nyelvek, Kultúrák . [1975]
Felhasznált Irodalom
Descola-Lenclud-Severi-Taylor - A kulturális antropológia eszméi . [Sz ázadvég, 1994 ]
Encyclopedia Hungarica . [Magyar Világ Kiadó, Budapest 1995]